Zimre Zsuzsa/WMN: Mindjárt születésnapod van...

Lang Györgyi: 61 leszek.

Z. Zs./WMN: Néha visszatekintesz az eddigi életedre?

L. Gy.: Képzeld, nem, nem tudom megkülönböztetni az éveket. Voltak nagy évfordulók, a negyvenedik, ötvenedik, hatvanadik, azokra még emlékszem… Mivel úgyis tolókocsiban ülök, nem sok változás történik velem fizikailag, mert ugyanúgy ültem 55 évesen, mint 61 évesen.

Z. Zs./WMN: A bika jegyében születtél. Foglalkozol asztrológiával, kíváncsi vagy a sorsodra?

L. Gy.: Hülyeség lenne azt mondani, hogy nem szoktam nézni, de még sosem éreztem, hogy bejött volna. Pedig a bika minden megfelelője illik rám: makacs vagyok, kizárólagos vagyok az igazammal szemben.

Z. Zs./WMN: Szeretsz főzni?

L. Gy.: Nem, nem is tudok.

Z. Zs./WMN: Pedig a rendes bikák állítólag főznek.

L. Gy.: Ha ott kezdődik, hogy „végy egy csipet...” én már a „végy”-nél elvesznék, mert nem tudom mennyi egy csipet só. Enni szeretek, bár a látszat ellenére rettentő válogatós vagyok. 10-15 ételt, ha mondasz, maximum annyi, amit szeretek. Cukorbeteg is lettem, és arra is oda kell figyelnem. Nem méricskélek, nem is számolok, hanem nem eszem fehér cukrot, fehér kenyeret, és megválogatom, amit eszem. Az anyukám – aki nem bika, hanem mérleg – már kitanulta, hogyan kell főzni a cukorbetegeknek.

Z. Zs./WMN: Nem tudom nem észrevenni, meg hát mondod is, hogy mozgássérült lettél.

L. Gy.: Így-így, „nyomi” vagyok. Már régóta vártunk rá, aztán egy lábtörés miatt kocsiba kerültem, ami hiba volt. Nyolc-tíz éve ülök a kocsiban.

Z. Zs./WMN: Évekkel ezelőtt már nyíltan beszéltél a nyilvánosság előtt arról, hogy sclerosis multiplexet állapítottak meg nálad. Mennyire követed a betegségre irányuló kutatásokat?

L. Gy.: 

A tudomány mai állása szerint nekem viszonylag kevés esélyem van arra, hogy felálljak.

Nem figyelem az eseményeket, és azt gondolom, a szenzációhajhász sajtó majd arról fog tudósítani, hogy „nahát, XY felállt.” Na, a „nahátnál” majd jelentkezem a neurológusnál, aki ebben szakember. Volt egyébként olyan gyógyszer, amit kísérletként kipróbálhattam volna, de azt mondta a neurológus, hogy nem tudjuk, milyen mellékhatása lesz, előfordulhat, hogy hat vesém és két májam lesz, és kinő a szakállam – még jobban–, és én hittem neki, ezért nem vágtam bele.

Z. Zs./WMN: Hogy állsz te ezzel az egész betegséggel?

L. Gy.: Nekem nagyon nincs betegségtudatom, egy idióta vagyok. Néha ülök a kocsiban, és tolnak a barátaim, és elfeledkezem arról, hogy nyomi vagyok, annyira természetessé vált ez a helyzet. Ilyen vagyok, és kész.

Z.Zs./WMN:Nem lázadsz a sorsod ellen?

L. Gy.: A parasztság ellen lázadok, akkor „visszaparasztkodom”, de ugyanúgy járok külföldre, buliba, nyaralni, szóval nem.

Z. Zs./WMN: Tapasztalataid szerint Magyarországon mennyire van nehéz helyzetben az, aki mozgássérült, mondjuk, egy Nyugat-Európához képest?

L. Gy.: Itthon azért is nehéz, mert, mondjuk, elmész egy internetszolgáltatóhoz, bemész a kocsival, és kiderül, hogy a pult magas, és azt mondják, „legyen szíves itt aláírni”. És akkor hogy írjam alá? Azt gondolom, hogy itt nem sokat foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. Vagy egy másik példa:  én nem dohányzom, de közülünk sokan igen. Elvileg kötelező lenne a boltokat akadálymentesíteni. Ami trafik nyílt, általában mind pincében van, ahol se rámpa, se lift nincs, ha dohányoznék, biztos káromkodnék.

Egy tolókocsit kapsz hatévente meg egy aktív széket, nem nagyon csinálnak akadálymentesítést a lépcsőre. Ezek a dolgok már Szlovákiában is jobban működnek, mint itt. És még ehhez a kocsihoz is kell háromféle orvosi javaslat, négyféle engedély, majd egy bizottság eldönti, hogy megkaphatod-e…

Z.Zs. /WMN: BKV-zol?

L. Gy.: A tömegközlekedést nem is merném használni. Mert arra nem vagyok agyilag készen, hogy kilessem, melyik a lépcső nélküli villamos vagy busz, hol van rámpa, és hol nincs. Nekem talán kijönne a buszvezető és kinyitná, de hallottam, hogy ezzel azért vannak másoknak gondjai.

Z. Zs./WMN: Hogy lehet elfogadni, hogy mindig segítségre van szükséged?

L. Gy.: Vannak kellemetlen helyzetek, amikor pisilni vagy kakilni kell, és ahhoz kell segítség nyilván, de vannak olyan közeli barátaim, akik ezt meg tudják oldani.

Nyilván, aki velem barátkozik, annak megvan a maga keresztje. Az egy eleve bevállalós ember, és nehezebb, mint nekem.

Ha öngyilkos vagy szorongó típus lennék, akkor sokkal rosszabb lenne, de mivel nem én vagyok az, hanem ők, ez nekik rossz. Nehéz tolni, nehezebb tudomásul venni, hogy ha külföldre utazunk, akkor kell három óra kell az átszálláshoz… Szóval vannak velem járó nehézségek. Ezt ők bevállalják.

Z. Zs./WMN: Gondolkodtál már rajta, hogy miért épp te?

L. Gy.: Nem gondolkodtam. Pechem volt. Az a furcsa, hogy gyermekkoromban Szegeden, amikor a lépcsőházban mentem lefelé, azon gondolkodtam, milyen rossz lesz, ha majd egy ilyen lépcsőn nem fogok tudni lemenni. Valahol ott volt körülöttem ez a betegség már akkor is. Nyilván mélyhipnózisban előjönne, hogy mitől van, de jó lesz nekem az, ha megtudom? Nem. És viszont nem vagyok teljesen ezoterikus, „hogyha nem ezt csinálnám, hanem azt, akkor…” – én ezt nem tudom átélni. Ha teszem azt, gyerekkoromban beleléptem egy tüskébe, és ettől lett fél lábam, az akkor már mindegy, mert megtörtént, beleléptem. A kínai bölcsességeknek nem jutottam a végére.

Z. Zs. /WMN: Miért nem te lettél az arca valamelyik mozgássérült egyesületnek?

L. Gy.: Nekem ez nagy bánatom, hogy erre nem kértek föl.

Z. Zs. /WMN: Pedig te elég hiteles lennél.

L. Gy.: Nem tudom, miért, de nem kellettem. Arra is vágytam, hogy felhívjon egy tervező egy épülő háznál, és megkérdezze tőlem, hogy „ezt hogy csináljuk?”. De nem hív fel semmilyen tervező. És minden kórház előtt sok lépcső van…

Z. Zs./WMN: Miért nem írsz erről, mondjuk, a Facebookon?

L. Gy.: Lehet, hogy ezt kéne. Egyszer elmentünk kisvasutazni Felcsútra. De nem működött. Az ajtó is kicsi, és nem fértem be, és nem azért, mert kövér vagyok. Aztán megpróbáltuk, hogy tegyenek fel a bicikliszállítóra, de mondták, hogy „teljességgel kizárt, és sajnos nem tudnak segíteni”. Erről csinált videót is a Katz Dávid (a 24.hu videóújságírója - a szerk.), de semmi következménye nem lett az egésznek.

Z. Zs./WMN: A középszerűségről beszéltél egy interjúban, hogy az milyen unalmas. Te mit tartasz középszerűnek? 

L. Gy.: Ha nem elég rossz és nem elég jó valaki. Ha valaki tehetségtelen, az nem középszerű, hanem rossz. Ha valaki nagyon jó, az jó. De ott van közte a langyos víz, azt nagyon nem bírom. Ha valaki valamit csinál, azt nagyon jól csinálja, ne elégedjen meg félmegoldásokkal.

Z. Zs./WMN: Maximalista vagy?

L. Gy.: Nem tudom. Amikor koncertet adunk, akkor nem szeretem, ha csak úgy rutinból nyomjuk. Sok jó színész van, de nagyon jó színészből nincs sok. Básti Juli nyomába kevesen érnek. Zsurzs Kati például. Egyébként a fiatalok közt is van sok jó, mondjuk, Ónodi Eszter, meg még sorolhatnám őket. Vannak kiugrók, akiknek Kossuth-díjat adnék.

Z. Zs./WMN: Ha felhívna Orbán Viktor, hogy „gyere az új kormányba”, mit csinálnál?

L. Gy.: Akkor azt mondanám: téves.

De ha hívtak volna régen, vagy hívnának a jövőben, akkor állati okos ötleteim lennének, csak nem engednének be a Parlamentbe, mert nincs olyan ruhám.

Itt a problémám, hogy én nem venném fel a decens ruhákat.

Z. Zs./WMN: Hogyan lettél színésznőből énekesnő? Tudatos, megtervezett lépés volt?

L. Gy.: Nem, mindig azt lovagolom meg, ami éppen van. A pécsi színházban eltöltöttem hét évet, és egyszer csak elegem lett. Az akkori főrendező, Szegvári Menyhért azt mondta, „elég volt”, és elment. És bár nekem semmi bajom nem volt a következő érával, de azt mondtam, „akkor én is megyek”. Ez volt a vakugrás. Akkor már voltak esztrádműsorok, megismertem a Marit (Falusi Mariann, a PADÖDŐ másik fele - a szerk.) Ducika és Bucika néven léptünk fel. Egyszer pedig elindultunk egy InterCom fesztiválon, miután vokáloztunk Révész Sándornak. Összeálltunk a Marival mert lehetőségünk volt indulni egy táncdalfesztiválon, ahol azt mondta az Erdős Péter (zenei menedzser, a könnyűzenei világ irányítója a Kádár-rendszerben - a szerk.): „gyerekek, ha bekerültök a döntőbe, akkor csinálok nektek lemezt”. Bekerültünk, de hát ő ült a zsűriben. Most is így megy, csak most nem olyan vicces, és nem szabad elmesélni.

Z. Zs./WMN: Azt nyilatkoztad, hogy neked nincs olyan jó hangod, mint Marinak.

L. Gy.: Ez abszolút így van, mindenki tudja, hogy neki nagyon jó hangja van, én meg fejlődtem mellette, és azzal elvoltam. Ahogy az ember megtanul az anyukájától beszélni, vagy ellesi a mozdulatait, az éneklés úgy ragadt rám mellette. Ez nagyon jót tett nekem. Énekelni nagyon szeretek és azt gondoltam, hogy tudok is.

Z. Zs./WMN: Nagyon különleges a kapcsolatotok Mariannal. Azt mondtad, sosem vesztetek össze. Ezt nekem nagyon nehéz elképzelnem.

L. Gy.: Ő is bika. Valamint nekem az tetszett, amilyen ő, neki az tetszett, aki én voltam. Nem jöttünk soha össze, pedig lebuziztak minket sokszor, mindenkinek megvolt emellett a saját magánéleti kapcsolata.

A társainknak nagyon nehéz volt elviselni azt, hogy mindig, minden fölött a mi kettőnk működése és viszonya érvényesül elsősorban. A főszereplő mindig a padödödőzés volt.

Nekünk, kettőnknek ez nagyon jó volt.

Z. Zs./WMN: Soha nem beszéltél a magánéletedről.

L. Gy.: És nem is fogok. Én szabadnak vallom magam mindenben; politikában, szexualitásban, életben, kutyatartásban.

Z. Zs./WMN: Hogyan élted meg, hogy nem született saját gyereked?

L. Gy.: Gyerekkoromban megvolt a vágy, főiskolán is, de ott csak úgy lehetett volna gyerekem, ha az valaminek a kárára megy. Aztán így hozta az élet,  hogy nincs saját, de azért van nekem egy Sári nevű gyerekem (Györgyi nevelt lánya egy előző kapcsolatából - a szerk.). Nagyon jó viszonyban vagyok a gyerekekkel, én vagyok az, akivel mindent lehet csinálni.

Z. Zs./WMN: És honnan van benned ez az állatimádat, főleg a kutyáké?

L. Gy.: Én az öreg kutyákat mindig meg akarom menteni. Ha házban laknék, amit egyébként nem szeretnék, akkor sok kutyám lenne. Az első kutyámat, Ágit kivéve, aki egy angol szetter volt, mindig öregedő kutyákat hozok ki a menhelyről, ami nekem rossz, mert egy-négy év múlva meghalnak. A menhelyről kihozva lesz nekik néhány boldog utolsó évük.

Z. Zs./WMN: Ehhez képest visszafogott vagy azzal az egy kutyával…

L. Gy.: Én csak egyet merek vállalni, mert nehezen várhatnám el, hogy kettőt vigyenek el sétálni, etessek, stb… azt a környezetem nem engedi. Amikor Terike (Györgyi mostani kutyája - a szerk.) idekerült, elszökött egy hétre, és az egész Facebook őt kereste.

Z. Zs./WMN: Na, jó, de ebben azért te előnnyel indulsz, az én elveszett kutyámat nem sokan keresnék.

L. Gy.: Igen, ez igaz. Nyilván emiatt egy csomóan utálnak az ilyeneket, mint mi.

Z. Zs./WMN: Kiket? Titeket, celebeket?

L. Gy.: Nem, én nem tartom magam celebnek. Szerintem a celebek valós tudás nélkül értek el eredményt.

A jelenlegi tévéknél azt érzem, hogy mindenféle tartalom és háttérmunka nélkül jutnak el emberek valahová. Szarul vezet híradót eleinte: „nem baj, majd belejön”. Nem jól szerepel a sorozatban, „nem baj, majd belejön”. Mindenki „belejön”.

És nem azért mondom ezt, mert én büszke vagyok arra, hogy elvégeztem a színművészetit, hanem azért, mert miért kell az emberek ízlését leromobolni, és miért kell az elvárást a mínuszra csökkenteni, amikor lehetne jó is valami vagy valaki?

Z. Zs./WMN: Ha hirtelen a kereskedelmi tévék szintet lépnének, és magasabbra tennék a lécet, akkor az emberek követnék a minőségibb műsorokat, vagy leszoknának róla?

L. Gy.: Valamennyire rászoknának. Az RTL-en vannak új sorozatok, amelyek között vannak jók és rosszak is, de azzal, hogy színészek szerepelnek benne, és nem a luxusfeleségek, már egy kicsit jobb a helyzet. Kis lépés, de fontos. Figyeld meg, hogy a magyar televíziózás a 40 fölötti embereket mind kipöckölte. Az amerikai tévékben a műsorvezetőket nem dobják ki, ha 70 éves, akkor se.

Z. Zs./WMN: Na, de itthon nem látsz cigányt vagy mozgássérült műsorvezetőt sem, nem látsz senkit, aki az átlagtól eltérő...

L. Gy.: Hű, mekkora reveláció, hogy az Auchan-reklámban szerepel egy mozgássérült! Nem meglepő, hogy nincsenek láthatóvá téve az átlagostól eltérő emberek; sehol nem szeretik a macerás dolgokat. Egy idős embernek máshogy kell aláadni a dolgokat. Egy mozgássérültet máshogy kell kiszolgálni… úgy érzem, mindenki a kényelmesebb megoldásokat keresi.

Z. Zs./WMN: Nemcsak a tévékben, reklámokban, a filmekben sincsenek jelen.

L. Gy.: Igen, ezért is volt Tilla filmje, a Tiszta szívvel ilyen kiugróan sikeres.

Z. Zs./WMN: Van a Netflixen egy sorozat, Jane Fonda főszereplésével, a Grace And Frankie. Ebben az időskori szexről nagyon sok szó esik, a főszereplők is idősek, 79 és 80 évesek. Itthon az időskori szexről senki nem beszél.

L. Gy.: Itthon semmiről nem beszélnek. Mekkora szám volt, amikor megjelentek a Facebookon a 80+-os nők kék hajjal meg tarka ruhákban, nem?

Velem is ez a probléma. Azt mondják, „jól van, most már elmúltál hatvanéves, azért kicsit vissza kéne venni”.

Z. Zs./WMN: Ezt mondják neked?

L. Gy.: Nem konkrétan és szemtől szembe, de azért elhangzik. Az a legnagyobb baj Magyarországon, hogy a politikai élet nem arra mutat, hogy elfogadók legyünk. Például az a nő, aki jól főz, gyereket szült és jó a segge.

Z. Zs./WMN: Mondd, miből élsz?

L. Gy.: Kapok rokkantnyugdíjat, a Klubrádióban dolgozom meg seftelek.

Z. Zs./WMN: Na, ez izgin hangzik.

L. Gy.: Gondoltam. Seftelek én mindennel, régebben telefonokkal, most meg minden mással. Mindig rengeteg ötletem van, hogy milyen boltot nyitnék, de ehhez kevés vagyok egyedül.

Z. Zs./WMN: És milyen boltod lenne?

L. Gy.: Van Pestre és Amerikára is ötletem. De nem mondom el, mert lenyúlják őket. Szeretnék iskolabüfés lenni például.

Z. Zs./WMN: De miért pont büfés?

L. Gy.: Mert  borzalmas és drága a büfé a sulikban. Én ott ülnék, aztán, ha valaki azt mondaná, hogy „szeretnék májkrémes kenyeret”, akkor másnapra lenne májkrémes kenyér. Vagy amit akarnak. Csupa ilyen ötleteim vannak.

Z. Zs./WMN: Mielőtt bekapcsoltam a diktafont, azt mondtad szeretnél valamit elmondani.

L. Gy.: Igen, azt szeretném elmondani, hogy soha, sehol nem nyilatkoztam, hogy kevés a nyugdíjam és nem tudok megélni belőle, mert ez a téma állandóan előkerül.

Tehát: Lang Györgyi nem panaszkodik, és az adóhatóság tartozási listájáról is lekerültünk.

Képzeld, én most, a választások után mindenkit engedetlenségre biztatok. Arra, hogy senki ne fizessen adót. Vajon mi lenne akkor, ha ezt tennénk? Magyarországon egy ilyen akciót nem lehet megcsinálni…  Csak azok nem fizetnék be az adót, akik nem a Fideszre szavaztak és budapestiek – ők meg mehetnének a börtönbe. A többi ember meg erre azt mondaná: „borzasztóak ezek a libsi-bibsik!”

Z. Zs./WMN: Mi ez a valami, amit sokszor a kezedben van, akár interjú közben is?

L. Gy.:  Gyerekkoromból maradt meg, a gyongyó. Ez  olyan, mint másnak a cigaretta meg a hajpörgetés. Az anyukám varrja őket. Amikor ezek tönkremennek, akkor a Mari eltesz néha ebből egyet. Az utazásokra minimális cuccot viszek, de gyongyókból minimum kettőt, mert ha egy elvész, akkor én nem tudnék aludni vagy bármit csinálni.

Z. Zs./WMN: Gondolkodtál már azon, hogy miért van erre szükséged?

L. Gy.:  Nem, de ezt egész nap tudnám csinálni. Olyan, mint a cigi meg a hajbizgerálás. Meg a Marinak az evés.

Z. Zs./WMN: Szereted magad körül a felhajtást?

L. Gy.:  Eléggé antiszociális vagyok, nem szeretem a tömeget.

Z. Zs./WMN: Ez egy énekesnő esetében nem tűnik túl praktikusnak.

L. Gy.:  Én a színpadon vagyok, ők a nézőtéren, köztünk van egy sáv, így nem nehéz.

Z. Zs./WMN: És amikor a rajongók jönnek, hogy szelfizni szeretnének veled?

L. Gy.:  Akkor én rettenetesen viselkedem. Minősíthetetlenül. Vállalhatatlanul. Ha valaki jön, hogy szelfizzünk, akkor az mondom neki, majd a koncert végén. Mire ő az mondja, de hát most az utcán vagyunk. Erre én: akkor gyere el a koncertre!

Z. Zs./WMN: Te vagy az undok énekesnő?

L. Gy.:  Igen. Nem akarom kezelni ezeket a helyzeteket. Hadd legyek néha civil. Olyan sokszor meg kell mindennek felelni.

Zimre Zsuzsa

Képek: Kerepeczki Anna/WMN